// Olympus X Fjällräven X Medvesi fotósmaraton //
Tudom, hogy most az Olympus Medvesi Fotós Maratontól visszhangzik az internet, hiszen egy sokakat megmozgató, és a média számára is érdekes és izgalmas program volt, mint ahogy immáron öt éve minden alkalommal.
Mondjuk ki, megérdemelten!
Ezért nem szeretnék senkit terhelni a rendezvény bemutatásával, s a személyes beszámolók közül is engedtessék meg inkább egy olyan, amely egy csapat munkáját mutatja be, illetve azt az élményt, melyet köztük dolgozva élhettem meg!
A The Life Explorers stábja ezúttal Speier Vikó fotográfussal és Szabó-Gamos Attila videográfussal vált teljessé.
Mindkét kolléga előtt le a kalappal!
A csapatnak ugyanis az volt a feladata, hogy jelen legyen mindazon programelemeken, melyeken az Olympus nagykövetei, munkatársai előadnak, dolgoznak – gyakorlatilag párhuzamosan -, s velük készítsen interjút.
Ez bizony azt is jelentette, hogy gyakran többször kellett a nehéz terepen teljes menetfelszereléssel fel, s alá ingázni naponta.
Akik ott voltak, vagy ismerik a helyszínt azok tudják, hogy például a Salgó vára nem egy tóparti kastély, s ha el is másztál a lépcsőig, akkor annak első fokán már tuti elvérzel, mert inkább készült birodalmi lépegetőknek, mintsem városi puhányoknak, akik éppen hogy csak elvonszolták magukat odáig a köves, sziklás meredeken.
Lefelé persze már az a bizonyos is gurul…
Ezzel együtt fantasztikus hangulatban, zokszó nélkül, sőt kreatív ötleteket gyártva vonult a csapat, s közben együttérző könnycseppeket morzsoltunk a páncélba öltözött statiszták láttán.
Nem teljesítettek azonban kevesebbet az Olympus és a Manfrotto csapatának tagjai sem a Geocsodák Házában, hiszen Csutorás Róbert, Balogh Zoltán, Lőrik László, Dékány Zsolt és Szekeres János nemcsak, hogy reggeltől estig szolgálták végtelen türelemmel és odaadással az érdeklődőket, de nekik volt a leghosszabb a szolgálati idő is, hiszen pénteken már minden készen állt, mire megérkeztek a résztvevők, vasárnap pedig össze is kellett pakolni, miután mindenki elutazott.
Ez utóbbiban természetesen már mi is igyekeztünk egy kicsit segíteni.
A workshopokat tartó Olympus nagykövetek sem aludtak többet, mint bárki, sőt! Nagy Zoltán, Bánhalmi Norbert, Dékány Zsolt, Szekeres János és Polónyi István mégis olyan lelkesen instruálták, motiválták és edukálták a közönséget (Istenem, de gyönyörű mondat!), hogy az példaértékű!
S, nekik sem volt kevesebb a cipelnivaló, hiszen mindenféle technikai kiegészítőt (azért sem írom le a nevüket, gyönyörű mondatokból elég volt egy is), kellett felcipelniük mondjuk a Boszorkány-kőhöz, s ott folyamatosan mozgatniuk és vigyázni az emberekre és az eszközökre is.
Mi többnyire csak a cipőnk orrára emlékszünk, edzett túrázókként ugye nemigen jutott erőnk felnézni, s gyönyörködni a tájban, de élményekben nem szűkölködtünk így sem.
Hagy említsek meg néhányat!
Az egyik, amikor Dékány Zsolt Olympus nagykövettel elmentünk az erdőbe. A dolog nem félreértendő, hiszen gombákért mentünk. (Szóltam, hogy a dolog nem félreértendő!)
Amikor megérkeztünk egy csinos kis telephez, Zsolt leheletfinomsággal helyezte el a kamerát a földön, olyan óvatossággal, mintha egy kisbabát tenne a bölcsőbe.
– Na, most vannak, akik ilyenkor átrendezik a terepet – mondta, miközben óvatosan elemelt egy rozsdás falevelet az objektív elől, hogy ne takarja ki a gombákat.
– De én ezt a módszert nem szeretem – folytatta, s ugyanolyan körültekintően vissza is helyezte a levelet a helyére.
– Inkább mi találjuk meg azt a szöget, azt a nézőpontot, ahonnan egyedileg örökíthetjük meg a természet csodáját, annak megzavarása nélkül!
Én annak vagyok a híve, hogy úgy hagyjuk a természetet, ahogyan kaptuk!
Mit lehet mondani ezek után?
Visszatérve a Geocsodák Házához, egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy Polónyi István Olympus nagykövet megkér egy világháborús kiskatonának beöltözött srácot, hogy ugyan, ugorjon már be a susnyásba (valami kétméteres pampafű volt ott, vagy mi…), majd a kezébe adta a ház koromfekete ördögfiókáját, a hétvége nagy kedvencét, egy fiatal cicát.
István pár perc múlva odajött hozzánk, és mutatta az alkotását. A képről egy büszke hős tekint ránk, aki épp most mentett meg egy életet, s akire úgy néz fel a sárgászöld macskaszempár, mint akit megigézett egy varázsló.
Lenyűgöző, ahogy az egyik fotós a maga valóságában igyekszik megörökíteni a pillanatot, míg a másik új valóságot teremt. Természetesen mindkét fotográfus képes mindkét képalkotási formára, hiszen ez az életük.
Egy rendezvény hangulatát szinte semmi nem tudja úgy visszaadni, mint ha magunk éljük át. Ebben a videóban azért megpróbáltuk a lehetetlent. Olyan nézőpontok sokaságából, melyeket csak egy kamera láthat. Vajon képes egy kamera majdnem ugyanazt az érzést kelteni azokban is, akik nem voltak jelen? Nézd meg a videót és döntsd el magad!
Éld át te is a Medvesi Fotós Maraton élményt! Szabó-Gamos Attila videója.
Mindenképpen meg kell említenem Gálos Lászlót, aki már az érkezésekor feltűnik, hiszen úgy hozza az ezernyolcszázas évek stílusában megépített tangóharmonikás (tudom, hogy nem így hívják, de az a redőnyös izé, no!) kameráját, mint egy francia festő az állványát.
Kinézetében pedig egy, a kamera eredetijének idejében élt és alkotott német filozófusra emlékeztet. (Bocsánat Laci, tudom, hogy érted a poént!).
Két napig csak kerülgettem, pedig vonzott a jelenség, és az ambrotípia (nedves kollódiumos eljárással átlátszó üveglapra készített direktpozitív fénykép – na, csak leírtam még egy gyönyörű mondatot!).
Végül az visz hozzá közelebb, hogy a többiek sem bírják megállni, hogy modellt ne üljenek, és ezt bizony látnom kell! (Na, erre a mondatra sem lenne büszke egyetlen újságíró sem.)
A látszat Laci esetében nem csal. Nemcsak azért, mert ő tényleg egy gondolkodó és alkotóművész némi fanyar humorral, s mint ilyen, egy abszolút önazonos figura, hanem mert olyan képeket alkot, amelyek sokkal hűbb formában adják vissza amit látunk, mint bármi más.
És én azt hiszem, hogy nem elsősorban a különleges technológiának köszönhetően.
Amikor azt gondoltam, hogy már nem lehet tovább fokozni, akkor Bánhalmi Norbert kiült a Boszorkány-kővel szembeni sziklára, természetesen a legideálisabb fényviszonyok idején, a Medves-fennsík pazar látványával a háttérben (mégiscsak profi fotós ugyebár), s olyan interjút adott, amibe beleborzongott a körénk gyűlt tömeg is.
Esténként majdnem az egész munkásosztag együtt vacsorázott. Hangosak voltunk, hatalmasakat nevettünk, de számomra néha elcsendesedett a külvilág egy pillanatra, s csak annyit éreztem, hogy a szó amit keresek az a köszönöm!
Szerző: Papp Zoltán / 2020.10.14.