5 éve már... Egy délután unalmas perceit a Facebook böngészésével töltöttem. Megakadt a szemem egy poszton. A kép volt az első, amire felfigyeltem. Egy női testet ábrázolt deréktól lefele, hason fekve. Csípője megemelve, térde behajlítva és a lábán lévő cipő sarkába volt akasztva a bugyi pántja. Egyszerűen szexi volt. A posztban egy fotós keresett modellt, ennek a képnek a megalkotásához.
Jelentkeztem. Akkor még nem is sejtve, mennyire magával ragad majd ez a világ.
Ezelőtt sosem jártam stúdióban. A fotós nagyon közvetlen volt. Mindent előre leegyeztettünk, így tisztában voltam a pontos forgatókönyvvel, mégis nagyon izgultam.
Egy kedves, vidám csapat fogadott. Mivel az első fotózásom volt, a fokozatosságra törekedtünk. Elsőként ruhás képek készültek, majd fehérneműsek, és végül a megálmodott kép került megalkotásra.
Meglepően jól éreztem magam. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan oldódok majd a kamera előtt.
Kapcsolatban maradtunk a kis csapattal és hamarosan megszületett a következő project, ez már ruha nélkül. Az akkori páromat szerettem volna meglepni vele, de önmagamat is igencsak sikerült azzal, hogy mennyire nem zavart, hogy idegenek előtt vagyok meztelen.
Azóta több sorozaton vagyok túl fehérneműs és akt témában is. Stúdióban, de valósult már meg szabadtéri ötlet is. Élveztem, sőt a hobbimmá vált, és ahogy a kezembe kerültek a képek, tudtam, folytatni akarom. Tetszett, hogy változatos, kreatív és sok embert ismerhettem meg, barátságok is születtek.
Fontosnak tartom megemlíteni azt a tiszteletet, amit a fotózások alkalmával kapok. Sajnos az emberek hajlamosak többet gondolni e mögé és neveztek már könnyűvérűnek. Én viszont a művészetet látom benne és így próbálom az utamat keresni.
Nem olyan rég találtam egy hirdetést, egy hamarosan megvalósuló kiállítási anyaghoz keresett Bognár Anikó modelleket. Jelentkeztem.
Az első pillanattól közvetlen volt és a munka előtti időszakot is már sok beszélgetés előzte meg, így a bizalom is gyorsan kialakult.
Eljött a nap. A stúdióban nagy szeretettel fogadott Anikó az oldalán mentorával, Bánhalmi Norberttel.
Nagyon izgultam. Én már ugrottam volna neki a feladatnak, amikor Norbi nyugalomra intett és hellyel kínált a kanapén.
Magába szippantott a stúdió atmoszférája. Félhomály, halk zene, a falak tele képekkel, harmónia... Egyszerre nyugtatott meg és hozott izgalomba.
,,A testen keresztül a lelket fotózom" - hangzott el Norbitól, amit akkor még nem igazán értettem.
Anikóval munkába fogtunk. A fotózás minden pillanatát élveztem. Az egész nagyon felszabadult volt és természetes. Úgy éreztem, köztem és Anikó között nagyon erős az összhang. Rövid időn belül meg is születtek a képek és kiválasztásra került a kiállítás egyik eleme.
Akkor értettem meg. Anikó a képen nem csak egy testet, egy arcot örökített meg. Visszaadta azt a mozdulatot, sóhajt, vágyat, amit a kamera előtt éreztem. Hát igen, erre utalt Norbi.
Eltelt pár nap. Norbihoz méltó szavakat nehéz volt találnom a vendégkönyvébe. Végül csak sikerült megírnom pár sort, amit Norbi kedvesen meg is köszönt, aminek okán elindult egy beszélgetés... Számomra a kiállítási kép a hobbim fénypontja. Egy teljesen új oldalát ismerhettem meg a modellkedésnek és ezzel együtt egy új világot is, ahol Norbi volt az idegenvezető. Érzi az emberek lelkét és bennük rejlő vágyat. Leírtam Neki, hajt a kíváncsiság; Vajon engem milyennek lát? Az én lelkem hogy mutatna egy képen? Milyen lehet az Ő szemével látni önmagam? Még lehet én sem ismerem azt, ami bennem van.
Eszembe jutott, ha már a lehetőség így hozta, miért ne szólhatna ez a sorozat valamiről. Legyen mondanivalója, amire Norbi neve kapcsán fel is figyelnek az emberek. Álljunk ki azokért a nőkért, akiket megbélyegeznek azért, mert le mernek vetkőzni a kamera előtt. Azokért, akik meg merik mutatni a szépségüket és mindezt anélkül teszik, hogy a fotós, a modell testét kihasználná. Hiszen a test nem egy tárgy, hanem egy eszköz, amivel kifejezünk. A képeken nincsenek szavak, ott a test beszél.
Így született az ötlet... legyen valami polgárpukkasztó, ami könnyen válhatna közönségessé, de Norbi által művészivé válik.
Norbira bíztam a lelkem.
Nagyon izgultam. Kezem-lábam remegett. A félelmet saját magam generáltam azzal, hogy úgy éreztem, itt most nem hibázhatok. Leültem a kanapéra és épp úgy néztem szét, mint mikor először jártam ott. Most viszont a stúdió harmóniája kevésnek bizonyult, az izgalom nem enyhűlt.
Beszélgettünk. Norbi különleges erővel bír, érzi az ember lelkét és szinte észrevétlenül bontja ki azt saját kis burkából.
Meztelen feküdtem el a kanapén. A félhomály jóleső volt a szemnek, a halk zene a fülnek.
Norbi arra kért, hunyjam le a szemem és vegyek mély levegőt, majd lassan fújjam ki. Újra és újra megismételtem, éreztem, ahogy a bennem lévő feszültség lassan eltűnik és felveszem a külvilág lassú ritmusát. A kezem lassan végig siklik a testemen és már kattog is a gép.
Szívvel dolgozik és a lelkét adja. Még sosem volt részem hasonlóban. Terápiaként hatott a zilált lelkemre. A képekre nézve csak én tudom igazán, hogy a végeredmény Norbi lelkével lett teljes.
Ez a művészet és ennek a részévé válni megtiszteltetés.
Csak egy test a képen, de élettel és lélekkel...
Neked is van egy jó Mikro Négyharmados rendszerrel készült fotód? Van hozzá egy izgalmas történeted? Mi szívesen megosztjuk! Küldd el nekünk a technikai paraméterek megjelölésével a milcclub@olympusmintabolt.hu email címre.
Varga - Szömös Anita