A történetemet onnan kezdeném, hogy elhivatott mobilfotós vagyok/voltam, ugyanis az első tükörreflexes fényképezőgépemmel nem kezdődött jól a barátságunk. Tényleg tűéles, gyors és mindenben kis profi volt, de valahogy nem lett szoros a viszonyunk, így évekig szegénykém a polcomon porosodott majd elváltak útjaink és maradt a mobil., egészen tavaly októberig.
Akkor ugyanis gondoltam egyet és vettem egy Olympus kis gépet, mondván, csak bele kellene tanulni a fotózásba kicsit komolyabban is.
Miért az Olympus? Őszintén? Nem tudom, de az biztos, hogy nő létemre a külsőségre mentem, mert a kis retro ezüst váz mindent vitt nálam (talán mert imádom az oldtimer autókat is, a régi idők tárgyait), a belső értékeit nem is igazán értettem abszolút kezdő fotósként, bíztam az ismerősöm ajánlatában, hogy ez jó lesz nekem.
Aztán jött a hidegzuhany, hogy én ehhez nem értek, fogalmam sincs a sok gombról, a fotózás technikai részeiről, rekesz, meg iso kész tébolyda és káosz lett az agyamban, és kezdtem úgy érezni lehet nem is igazán jó gépet vettem, így találtam rá a MILC club-ra a közösségi oldalon ahol is egy kedves csoporttag olyat írt, ami mindent megváltoztatott bennem.
"Jó kis gép, a művész lelkűeknek"
Ez az egy mondat olyan hatással volt rám, hogy azonnal letettem a mobilt, és kizárólag a kis gépet vittem magammal, amikor elmentem csak kutyát sétáltatni a közeli parkba, és igaza volt a csoporttagnak, a technikai amatőrségemtől függetlenül ráéreztem az Olympus érzésre, és abszolút szerelem lett a mi kis kapcsolatunk.
Művészlelkeknek művészgép, és tényleg, tekintve, hogy a témákat illetően én hozzám leginkább a természetfotózás áll, annál is inkább a makrovilág, az apró kis részletek, lágyságok megörökítése a természetben, a színek, fények játéka, talán azért is mert festeni is nagyon szeretek, vagyis művészléleknek vallom abszolút magam.
Szóval igazán érdekfeszítő és izgalmas történetek a fotózásaimról nincsenek, mivel nekem bőven elég lemenni a ház melletti park első kis fűcsomójához és máris ott hever a téma ezer egy arca előttem.
A fotózásaim legtöbbször két helyszínhez köthető igazán, az egyik a lakóhelyem közeli parkja, és tesómék háza, ami egy kis tanya, körbevéve hatalmas akácerdővel, mezőkkel, legelővel, nyárfásokkal és sok gyönyörű vadon élő állattal.
Az elmúlt 6 évben mobillal jártam a tanyavilágot, az erdőket, így a legkisebb mohás fatönköt is ismerem, tudom mi merre van, melyik évszakban, hova érdemes mennem. Állandó útitársam is van minden fotózásom során, ő pedig az én 11 éves kutyám, aki olyan kis türelmesen viseli a hóbortomat, hogy amikor valami érdekes témát látok a fűben, vagy virágon, akkor arra a 20-25 percre, amíg én trükközök a fényképen, addig ő csak leül mellém és vár.
Szóval a fotózásaim, tényleg nem túl érdekesek, viszont lassan már szinte mindenhova viszem magammal a gépemet, hogy ha szembe jön velem egy-egy téma, akkor ne szalasszam el, így mostanában már hétvégente egy napot biztosan a fotózásra szánok, ami több órás túrázgatás a már ismert környezetben, akácerdőkben, legelőkön, letűnt korok tanyavilágában, mindig a megszokott útvonalakon.
Arról gondolom, nem igazán kell sokat írnom, hogy aki makró fotózásra adta a fejét és a természetet járja, ott bizony van, hogy a nadrágod szára állandóan fűzöld lesz, vagy a biztos jó perspektívához behasal a gazban belegázol a sárba, vagy egyszerűen a távolból csak a feneked látszik ki a fűből. Ez nálam is pontosan így működik, mondjuk nem minden esetben, mert azért ami olyan ami már a határaimat súrolja, azt inkább szomorúan, de kihagyom.
Na de a fűben fetrengés nagyon megy, egyszerűen imádok csak leülni és figyelni a szemem előtt lévő környezetet, ami egy igazi kis csoda. Szinte megelevenedik előtted egy kis színpad, ahol katicabogarak, pókok és egyéb kisebb rovarok a színészek.
Félelmetes, hogy amit az ember nem lát, azt mennyire nem ismeri. Ugye a legtöbb ember azért tudja, hogy a rovarok, kisebb élőlények a zöld környezetben találhatóak, mégis a legtöbben csak velük élnek, de nem tudnak róluk semmit sem.
Engem gyerekként is érdekeltek, megfigyeltem hangyabolyokat, százlábúakat, szóval ez a mániám nem a fotózással jött, inkább csak jobban felerősítette bennem, hogy még inkább közelebbről megfigyeljem ezt a világot és most már meg is örökítsem egy-egy pillanatát ezeknek az élőlényeknek.
A rovarok és kisebb társaik mellett a másik főbb témám a növényzet, virágok, levelek, formák, egy-egy fűszál alakja, meghajlása, egy -egy elszáradt virág a sok zöld között, vagy épp fordítva. A lombkorona mintázata, mindig valami olyan, amin mások szeme meg sem akadna.
Kérdés persze, hogy mikor rossz az idő mit csinál egy makró természetfotós? Hát otthon fotóz!!! Elő a fotó sátorral!! Na persze azért a rovarokat nem viszem haza, de más érdekes témákat is lehet találni egy -egy esős napon odahaza csak úgy a szórakozás és gyakorlásképp.
Természetesen a virágok az abszolút favoritok otthoni fotózásnál.
Olympus OM-DE M10 Mark III és Olympus Zuiko 60 mm
Aztán van, hogy kísérletezgetésbe kezd az ember lánya, egy kis mosogatószerrel, olajjal és vízzel.
Olympus OM-DE M10 Mark III és olympus zuiko 60 mm objektív raynox dcr250 előtétlencsével
Igazság szerint leírni nem is igazán lehet, hogy mi vezérelt ezek felé a témák felé, talán a természetemből adódóan, hiszen minden fotósnak van egy fő vonala, amit szeret nem? Kinek a portré, mert emberekkel foglalkozhat, érzéseket örökíthet meg, kinek a divat irányzat, kinek az épületek, kinek a tájképek és még lehetne mindezt hosszan sorolni. Mindenki megtalálja a magához közel álló témát a fotózás terén. Nekem a makró és a természetfotózás lett a fő útvonalam.
Persze ez mellett igyekszek bővíteni a repertoárom saját magam kíváncsisága miatt, hogy a gépem mit tud és én mit tudok kihozni más téren. Így például egy nap magammal vittem az egész készletet a munkahelyemre és jövet-menet Kecskemét Hírös városában az ingatlanokat és azok részleteit igyekeztem fotózni, potom egy óra alatt kb. 100 új “zsákmánnyal” a gépemen érkeztem vissza az irodába.
Azt tudni kell rólam, hogy nekem a fekete-fehér fényképek az egyik gyengéim, így amikor felfedeztem a kis gépemen a művészi effekteket, hát mondanom sem kell, azonnal beleszerettem és kapóra is jött az épületekhez, mert drámaibban örökítette meg őket a fotókon.
Íme pár kedvenc abból, ahogy én látom a városomat:
Olympus OM-ED M10 Mark III és Olympus ED 40-150 mm, dramatic effekt
Tekintve, hogy amint írtam is, ha írtam, már nem is tudom, abszolút analfabéta vagyok a fényképezéshez, ami annyit jelent, egyszerűen nem fér a fejembe sem az iso, sem a rekesz sem további dolgok működése, így ez miatt ugye rengeteget olvasok a témában, ezeregy képet megnézek más fotósoknál, kielemzem a fényeket, a fókuszt stb és így akadtam rá az én nagy szerelmemre, a Helios M44 objektívekre.
Elkezdtem egyre többet olvasni róluk, rengeteg fotót megnéztem amiket ezekkel a régi kis orosz objektívekkel készítettek és csak azt éreztem, nekem kell egy ilyen, de azonnal!!! Még az a tény sem tántorított el, hogy bizony ezeket a gépem nem kezeli, azaz teljesen manuálisak. Mit nekem, akkor is kell!!
Így aztán két régi orosz kis objektív boldog tulajdonosa lettem, először egy heliosM44-6, majd egy népszerűbb Helios M44-2 került a kezembe ( és abban szinte 100 % biztos vagyok, nem ők lesznek az utolsó darabok a régi objektívekből, lesz még pár, és persze hogy már vadászok egy harmadik Heliosra, az abszolút bokeh királynőre, az M44-3 belomora)
Először kézbe venni egy 1960-ban gyártott ősmonstrumot nagyon furcsa volt, kicsit emlékeztetett a gyerekkoromra, mivel édesanyám újságíróként dolgozott és a fotós munkatársai még bizony a sötét szobában hívták elő a filmkockákra készített fényképeket, és bizony ők sem mai modern gépekkel fotózgattak, ott valahogy több tudás kellett, több szerencse egy-egy jó kép megörökítéséhez. Mondjuk ezt azért nem sírom vissza, mert amit én művelek a gépemmel, hát nem győzném venni a filmtekercseket.
Helios. Teljes szerelem és abszolút analfabétizmus, az objektíveken gyűrűk, tekerd jobbra, tekerd balra, jaj, homályos, ez így nem jó, hol a fókusz, hol éles, mit merre tekerjek. Jaj. Valahogy így kezdődött a történetem a Heliosokkal, és persze volt is bökkenő egy rágyógyult közgyűrű miatt, amit szakavatott szemek szúrtak ki helyettem is, de azóta már-már kezd javuló tendenciát mutatni a kapcsolatom az objektívekkel.
Imádom a modern technika és a régi objektív kapcsolatát, ahogy külön-külön, de mégis ketten együtt és persze jómagam, egy teljesen más képi világot hozunk létre. Bár eleinte zavart kicsit, hogy amit a kijelzőn élesnek látok, az bizony életlen a képeken, de aztán rájöttem, hogy ezek a kis régi gyöngyszemek ennyit teljesítenek és már annyira nem is zavart igazán, mert abba a képvilágba, amit megörökítenek valahogy nem is illenének bele a tűéles vonalak, inkább olyan bársonyosak lesznek tőle a témáim, arról nem is beszélve, hogy amit a háttérrel művelnek az maga a csoda, már ha épp megfelelőek a körülmények hozzá, mert ugye ezeknél az objektíveknél nincs gyorsan száguldó tárgyak, madarak fotózása, az felejtős, de a becsillanó napfényt az ágak között, az eső utáni fűszálakon lapuló esőcseppeket, egy-egy hajnali párában megdermedő rovart bizony érdemes velük fotózni.
Szavak helyett pedig íme pár kép:
Olympus OM-DE M10 Mark III és Helios M44-2
Olympus OM-DE M10 Mark III és Helios M44-6
Persze azért madarakat is lehet fotózni velük, ha szerencséje van az ember lányának és nem túl izgága az a madár:
Olympus OM-DE M10 Mark III és Helios M44-2
Egyszóval megtaláltam a magam útját, és úgy érzem tényleg lesz még pár régi objektívem, mert jelenleg mindet, az összeset ki akarom próbálni, most és azonnal! Majd ha biztosra tudom kezelni persze a technikai részét, ami úgy érzem ezekkel az obikkal egyébként valahogy érthetőbb lesz számomra, mert ugye a gépem egy modern mostani objektívvel szinte helyettem dolgozik, velük azonban meg kell dolgozni azokért a fotókért amiket elképzeltem a fejemben. Kész kihívás egy kezdőnek!
Ami pedig még vonzott ezekhez a régiségekhez az az eszmei értékük, hiszen ami régi az értéket képvisel, nem? Időtállók, hiszen még működnek, még ha kicsit berozsdásodva, akadozva is, a régi időket idézve. Számomra olyan érzés velük fotózni, mint amikor valaki talál egy kopott 1970-1980as években készült fotót, egyből érezni a hangulatát.
Én pedig szeretem azt a fajta hangulatot, azt az érzést. Már csak idő kérdése, hogy milyen kis régiség kerül majd még a kezembe a régi világból és már nagyon várom ki lesz a következő, akire rábukkanok.
Senkit nem akarok rábeszélni a régi világ objektíveire, mert ugye nem vagyunk egyformák, mindenkinek más a lelke, máshova húz a szíve/ ízlése, van aki a tűéles képekre bukik, a minél jobb, minél élesebb, szebb színű, minden részletében gazdag képeket szereti, de vannak az olyanok, mint én, akik valami mást keresnek, mást találnak, ha fényképezőt a kezükbe veszik, kicsit olyan érzés, mint átlépni azon a bizonyos szekrényajtón, hogy átjuss egy mesevilágba. Kicsit elbújhatunk a világ elől az objektív mögé.
Mindezek alapján csak azt tudom írni, ha egyszer a kedves olvasó kezébe adnak egy ilyen kis öregcsont objektívet, ne legyen rest, valljon szerelmet neki és társuljanak, még ha csak egy próba erejéig is.
Nagy Orsolya Eszter
Kecskemét, 2023. április 19.