A makrófotózás mindig is érdekelt! De mint mindenki mást, aki a természetfotózásra adja a fejét, engem is a “Nagyvad” megörökítésének a pillanatára vártam. Az emberek többsége az erdők királyát, vagy a levegők urát, akár egy hazai ragadozót szeretnének lencsevégre kapni. Amivel nincs is baj, de amíg nincs meg az a bizonyos találkozás, addig is bőven akad megörökíteni való a közvetlen környezetünkben is, és még csak nem is kell messzire mennünk érte.
Az apróságok világát egy Olympus E-M1 Mark II-vel és egy Olympus M.zuiko Digital 60mm f2.8 macro objektívvel kezdtem el felfedezni és ennek a szettnek az egyik fantasztikus tudását a kiváló időjárásálóságát rögtön használatba is vettem, mikor egy alig pár cm-es gomba peremére fagyott deret megörökíthettem eléggé fagyos körülmények között. Ehhez persze kellett az is, hogy a jól befűtött lakásból elinduljak a kora hajnali órákban szerencsét keresni a csípős mínuszok közepette. A kis aprósághoz a deres földre kellett feküdni, miközben a gépet a ropogó jégkristályok közzé helyeztem. Persze a földről az ég felé képzeltem el a kép, ami egy nem mindennapi szemszög egy átlagember számára. Ahhoz, hogy a gombának a lemezei jobban kivehetőek legyenek, egy zseblámpával föntről megvilágítottam, ami szinte átvilágította a gombát, így kirajzolódtak a kalap alján a lemezecskék, amik adtak egy csodás látványt a felvételnek.
Még az E-M1 Mark II-vel ügyeskedtem, amikor Már jöttek a jobb idők és a deret a hajnali harmat váltotta föl. A háztól nem messze lévő mohák, pont optimális helyszínnek tűnt a fotózáshoz. A sötétben szintén egy zseblámpával világítottam meg a moha szálain csücsülő harmatcseppeket, amik vidáman csillogtak a gép felé, de az Olympus is kapott bőven harmatot, szinte csorgott mindenhol, de megérte, mert a látvány, ami ott volt előttem az egyszerűen elvarázsolt!
Még mindig a M.zuiko 60- as makróval indultam útnak, amikor egy újabb hajnali fagy örvendeztetett meg. Fantasztikus formákat varázsolva ezzel a természetben. Egy korhadó fatönk egyik repedésében megbúvó pók kukucskált rám, a jéghidegtől menekülve, de hű társam az Olympus és a zseblámpa, ismét jó szolgálatot tettek. Az Olympus bírta, én komponáltam, a lámpa világított, a repedést körbeölelő dér csillogott, és a pókocska mindezt türelmesen végignézte, ismét egy csodálatos pillanat szemtanúja lehettem.
Ahogy említettem korábban, amíg várjuk a "Nagyvadat" addig akár mellettünk egy letört faágon is zajlik az élet. Már az M1 Mk II cseréjét erősen fontolgattam, de még egy utolsó túrára magammal vittem, hogy szerencsét próbáljunk együtt. Egy kukac szőrszálaim harmatcseppeket látni, nem mindennapi dolog, főleg, ha pont arra sétál egy gömöcugróka, ami kb egy 1mm-es élőlény. Együtt a kettőt egy képre komponálni egy zseniális alkalom volt. Az M.zuiko 60mm-es objektív 1:1-es leképezése szépen visszaadta azt a mesebeli látványt.
Miután lecseréltem az Olympus E-M1 Mark II-t az új OM System OM-5 masinára, egy sokkal kisebb, sokkal egyszerűbb, mondhatni „csinosabb,, gépet használhatok a terepen. Az ISO tűrése már lényegesen jobb, mint az M1 Mk II-nek volt. Az IP 53-as időjárásállósági szabványt is szinte már az első napokban kipróbálhattam, amikor kiadós esős napok után, már a sárba “tiporhattam”, szegényt, hogy ibolyákat fotózzak a földtől az ég felé. Az erdő fáival és a csillagokkal a háttérben komponáltam meg a fotót, úgy hogy a gépet egy az állványmenetbe tekert tüskével a földbe szúrtam, hogy stabil legyen, az objektívet, ami egy Samyang 7.5mm f3.5 halszem lencse, a téma közelébe raktam amennyire csak tudtam, ennél az objektívnél kb. 3cm-nek felel meg. A fókuszgyűrűt minimum fókusztávolságra tekertem, hosszú 25mp- es zárat használva elindítottam az expozíciót. Amikor elvillant a vaku a fókuszgyűrűt óvatosan, de gyorsan a végtelenbe tekertem, hogy a csillagok és a fák is fókuszban legyenek. Az OM-5 zokszó nélkül állta a sarat, persze szó szerint is értve.
A következő lépés a csillagokkal a háttérben valamilyen élőlény volt, és szerencsémre egy Zöld varangy pont kapóra is jött az éjszakai sötétben egy szántóföld szélén. A koncepció ugyanaz volt, mint az ibolyáknál, csak mivel nagyon közel lehet vinni az objektívet a fotótémához, igy a vaku nem tudott az objektív elé bevillanni ezt egy fényes fémlemezzel oldottam meg, amit a vaku tetejére szigetelő szalagoztam. A végét kicsit lefelé hajlítva, hogy a rajta megcsillanó vakufény az objektív elé szóródhasson. Sajnos nem tökéletesen a béka szemére sikerült az élesség, mert valószínűleg megmozdult, amire elindítottam az expozíciót. De a természet már csak ilyen, teszi, amit tenni akar, és ez pont így jó! Nekünk kell alkalmazkodni hozzá, mindenféle ráhatás nélkül. Rengeteget olvasni, tanulni, információkat gyűjteni, mert egy természetfotós, csak akkor igazán természetfotós, ha ismeri is azt és együtt tud működni vele, szerves része ként tud dolgozni benne és vele együtt.
Angyal Péter