2020. megmutatta, hogy mekkora kincs valójában a magától értetődő. Megölelni a szeretteinket, nap mint nap találkozni a barátokkal a suliban vagy a kollégákkal a munkahelyen, illetve meginni pár italt a sarki bárban péntek este. A „jóból keveset adnak”, szokták mondani, bár ebben most némi ellentmondást érzek, hiszen jobban belegondolva bőven kaptunk eddig is belőle, csupán természetesnek tekintve őket nem értékeltük eléggé.
Tavasszal kénytelenek voltunk megtanulni ölelni szavakkal. És kizárólag csak szavakkal. A távolból. Majd a nyár valamelyest fellélegzést hozott, hisz lazultak mind a központi korlátozások, mind az elménk szülte korlátok is. Ezen felbuzdulva össze is írtam egy bakancslistát. De közel sem olyat, mint gondolnád. Nem volt benne semmi extravagáns, sem már-már szinte elérhetetlennek tűnő álomvilágot idéző vágy. Csak egyszerű, de nagyszerű dolgok, melyekre korábban kevésbé, vagy egyáltalán nem jutott időm. Jobban mondva a vírushelyzet előtt képtelen voltam a mindennapok pörgésén önként eleget lassítani és időt szentelni rájuk. A járvány pedig a lehető legjobb értelemben kirántott a mókuskerékből.
Így soha vissza nem térőnek éreztem az alkalmat, hogy néhány napra teljesen egyedül leutazzak vidékre a nagymamámhoz. Ugyan pár héttel azelőtt találkoztunk egy családi eseményen, de mégis kifejezetten vágytam a vele való közös csöndre és a rokonság nyüzsgésétől mentes, nyugalmas idillre.
A tavaszi bezárkózás után, ahogy nyáron lassan kezdett újra beindulni az élet, fotósként nem igazán találtam a helyem. Az a flow, ami előtte jellemzett a fényképezés terén, valahogy most nem jött magától. Az alkotói válságom állandósulni látszott, s ahogy teltek a hetek, ez egyre frusztráltabbá tett, mert nem tudtam mit is tehetnék ellene. Bánhalmi Norbert, profi fotós és Olympus nagykövet jól ismerte a belső vívódásaim ezzel kapcsolatban. Épp az utazásom előtt pár nappal adta kölcsön az Olympus E-PL7 fényképezőgépét egy pár optikával, hogy próbáljam ki őket, hátha segít átlendülni a megrekedt állapotomon. Óriási megtiszteltetés volt ez számomra, hiszen miután megjelent ez a cikk, Norbi E-PL7-es gépe az ország egyik legismertebbjévé vált, amit többen is meg akartak vásárolni tőle, látva a vele készített zseniális fotókat.
Így a nagyszülői házba az M.Zuiko 45mm 1:1.8, és az M.Zuiko 17mm PRO objektívekkel felvértezve indultam, melyek meglepetésemre kényelmesen belefértek a női táskámba. Mondanom sem kell, hogy ezért az adottságért már a használat előtt beleszerettem a MILC rendszerbe. Alapvetően mindig is olyan fotósnak vallottam és éreztem magam, ki szereti inkább megalkotni a pillanatot, mintsem riport jelleggel megörökíteni azt. Ebből adódóan ritkán vittem magammal „csak úgy”, konkrét tervek nélkül fényképezőgépet. Most nyár végén azonban, ahogy a nagymamámhoz látogattam, előtört egy ösztönös vágy, ami arra késztetett, hogy dokumentáljam a közösen töltött időt.
Ebéd előtt érkeztem, amikor már rotyogott a húsleves és sercegett a sült hús a tűzhelyen. Természetesen háromszor akkora mennyiségben, mint amit valaha is meg tudtam volna enni, de ez csak ilyen tipikus nagyis vonás. A konyhába sok fény nem szűrődött be és az izzók is csak halovány fényt adtak. Minden kétkedésem ellenére kattintottam párat, miközben mamám a konyhában sürgött-forgott. A gyenge fényviszonyok ellenére meglepően tetszett a végeredmény, ami egyre kíváncsibbá tett, hogy mit lehet kihozni az Olympusból.
A lakomát követően sziesztaként kártyapartit tartottunk. Gyerekként tőle tanultam meg römizni, így ez mondhatni egy közös rituálénak számított. Észrevétlenül igyekeztem pár momentumot elcsípni a játszmákból, amiben a fényképező kis mérete és halk exponálása kiváló cinkostársaim voltak.
A jól megérdemelt hedonizmus mellett mamám legnagyobb szenvedélyében, a kertészkedésben is igyekeztem minél inkább besegíteni. Megjegyzem ez nem volt könnyű vállalás, hiszen még 82 éves kora ellenére is alig lehet „kivenni a kezéből a munkát”, ugyanis még a mai napig fiatalokat - köztük engem is - megszégyenítő lendülettel és munkabírással gondozza a növényeit.
Estefele, amikor már kevésbé perzselt a nap, kimentünk a határba uborkát szüretelni a veteményesből. Korábban, amikor nagymamám fizikuma többet engedett, már-már ipari mennyiségű zöldséget és gyümölcsöt termesztett. Ezzel nemcsak saját magát és megboldogult nagyapámat látta el, hanem az egész családot is. Ha a kertjéről volt szó, nem lehetett megálljt parancsolni neki. Ez az élete. Az ágyások a természetes lelőhelyei, valahogy mégis méltatlanul kevés kép őrzi ennek a szenvedélyének emlékeit. Mielőtt még az egészsége végleg behúzná a kéziféket, szerettem volna őt autentikusan megörökíteni imádott hobbija közben.
Lassan a végéhez közeledett a vidéki kiruccanásom, de a hazaindulás előtt felmásztam a padlásra. Gyerekként mindig régi kincsek után kutakodtam itt, s most is felébredt bennem a kíváncsiság, hogy vajon mit találok odafent. Már csak pár magányos kartondoboz húzódott meg az egyik sötét sarokban. Majd a parányi izzócska sejtelmes fényében észrevettem nagyapám hintaszékét, amelyben életében szüntelenül rejtvényeket fejtett. Egy pillanatra megtorpantam, ahogy megelevenedett előttem a mindig melegen ölelő tekintete, visszatartottam a lélegzetem, a pislákoló villanykörte sugarai mellett kissé a földre támasztottam a fényképezőm, majd exponáltam.
Hazaérve, ahogy megmutattam a képet édesanyámnak, könnybe lábadt a szeme, s csendben elmosolyodott. Azóta pedig már tombol a második hullám, s ezekbe a fotókba kapaszkodok. Kapaszkodok a szeretettel átitatott emlékekbe, melyeket az Olympusnak köszönhetően sikerült maradandóvá tennem. Az egyszerű, de nagyszerű dolgokat, melyek mellett vétek lett volna csukott szemmel elmenni.
Neked is van egy jó Mikro Négyharmados rendszerrel készült fotód? Van hozzá egy izgalmas történeted? Mi szívesen megosztjuk! Küldd el nekünk a technikai paraméterek megjelölésével a milcclub@olympusmintabolt.hu email címre.
Speier Vikó