Egy új, egy régi
A történetemet onnan kezdeném, hogy elhivatott mobilfotós vagyok/voltam, ugyanis az első tükörreflexes fényképezőgépemmel nem kezdődött jól a barátságunk. Tényleg tűéles, gyors és mindenben kis profi volt, de valahogy nem lett szoros a viszonyunk, így évekig szegénykém a polcomon porosodott majd elváltak útjaink és maradt a mobil., egészen tavaly októberig.
Akkor ugyanis gondoltam egyet és vettem egy Olympus kis gépet, mondván, csak bele kellene tanulni a fotózásba kicsit komolyabban is.
Miért az Olympus? Őszintén? Nem tudom, de az biztos, hogy nő létemre a külsőségre mentem, mert a kis retro ezüst váz mindent vitt nálam (talán mert imádom az oldtimer autókat is, a régi idők tárgyait), a belső értékeit nem is igazán értettem abszolút kezdő fotósként, bíztam az ismerősöm ajánlatában, hogy ez jó lesz nekem.
Aztán jött a hidegzuhany, hogy én ehhez nem értek, fogalmam sincs a sok gombról, a fotózás technikai részeiről, rekesz, meg iso kész tébolyda és káosz lett az agyamban, és kezdtem úgy érezni lehet nem is igazán jó gépet vettem, így találtam rá a MILC club-ra a közösségi oldalon ahol is egy kedves csoporttag olyat írt, ami mindent megváltoztatott bennem.
"Jó kis gép, a művész lelkűeknek"
Ez az egy mondat olyan hatással volt rám, hogy azonnal letettem a mobilt, és kizárólag a kis gépet vittem magammal, amikor elmentem csak kutyát sétáltatni a közeli parkba, és igaza volt a csoporttagnak, a technikai amatőrségemtől függetlenül ráéreztem az Olympus érzésre, és abszolút szerelem lett a mi kis kapcsolatunk.
Művészlelkeknek művészgép, és tényleg, tekintve, hogy a témákat illetően én hozzám leginkább a természetfotózás áll, annál is inkább a makrovilág, az apró kis részletek, lágyságok megörökítése a természetben, a színek, fények játéka, talán azért is mert festeni is nagyon szeretek, vagyis művészléleknek vallom abszolút magam.
Szóval igazán érdekfeszítő és izgalmas történetek a fotózásaimról nincsenek, mivel nekem bőven elég lemenni a ház melletti park első kis fűcsomójához és máris ott hever a téma ezer egy arca előttem.
A fotózásaim legtöbbször két helyszínhez köthető igazán, az egyik a lakóhelyem közeli parkja, és tesómék háza, ami egy kis tanya, körbevéve hatalmas akácerdővel, mezőkkel, legelővel, nyárfásokkal és sok gyönyörű vadon élő állattal.
Az elmúlt 6 évben mobillal jártam a tanyavilágot, az erdőket, így a legkisebb mohás fatönköt is ismerem, tudom mi merre van, melyik évszakban, hova érdemes mennem. Állandó útitársam is van minden fotózásom során, ő pedig az én 11 éves kutyám, aki olyan kis türelmesen viseli a hóbortomat, hogy amikor valami érdekes témát látok a fűben, vagy virágon, akkor arra a 20-25 percre, amíg én trükközök a fényképen, addig ő csak leül mellém és vár.
Szóval a fotózásaim, tényleg nem túl érdekesek, viszont lassan már szinte mindenhova viszem magammal a gépemet, hogy ha szembe jön velem egy-egy téma, akkor ne szalasszam el, így mostanában már hétvégente egy napot biztosan a fotózásra szánok, ami több órás túrázgatás a már ismert környezetben, akácerdőkben, legelőkön, letűnt korok tanyavilágában, mindig a megszokott útvonalakon.
Arról gondolom, nem igazán kell sokat írnom, hogy aki makró fotózásra adta a fejét és a természetet járja, ott bizony van, hogy a nadrágod szára állandóan fűzöld lesz, vagy a biztos jó perspektívához behasal a gazban belegázol a sárba, vagy egyszerűen a távolból csak a feneked látszik ki a fűből. Ez nálam is pontosan így működik, mondjuk nem minden esetben, mert azért ami olyan ami már a határaimat súrolja, azt inkább szomorúan, de kihagyom.
Na de a fűben fetrengés nagyon megy, egyszerűen imádok csak leülni és figyelni a szemem előtt lévő környezetet, ami egy igazi kis csoda. Szinte megelevenedik előtted egy kis színpad, ahol katicabogarak, pókok és egyéb kisebb rovarok a színészek.
Félelmetes, hogy amit az ember nem lát, azt mennyire nem ismeri. Ugye a legtöbb ember azért tudja, hogy a rovarok, kisebb élőlények a zöld környezetben találhatóak, mégis a legtöbben csak velük élnek, de nem tudnak róluk semmit sem.
Engem gyerekként is érdekeltek, megfigyeltem hangyabolyokat, százlábúakat, szóval ez a mániám nem a fotózással jött, inkább csak jobban felerősítette bennem, hogy még inkább közelebbről megfigyeljem ezt a világot és most már meg is örökítsem egy-egy pillanatát ezeknek az élőlényeknek.
A rovarok és kisebb társaik mellett a másik főbb témám a növényzet, virágok, levelek, formák, egy-egy fűszál alakja, meghajlása, egy -egy elszáradt virág a sok zöld között, vagy épp fordítva. A lombkorona mintázata, mindig valami olyan, amin mások szeme meg sem akadna.
Kérdés persze, hogy mikor rossz az idő mit csinál egy makró természetfotós? Hát otthon fotóz!!! Elő a fotó sátorral!! Na persze azért a rovarokat nem viszem haza, de más érdekes témákat is lehet találni egy -egy esős napon odahaza csak úgy a szórakozás és gyakorlásképp.
Természetesen a virágok az abszolút favoritok otthoni fotózásnál.
Olympus OM-DE M10 Mark III és Olympus Zuiko 60 mm
Aztán van, hogy kísérletezgetésbe kezd az ember lánya, egy kis mosogatószerrel, olajjal és vízzel.
Olympus OM-DE M10 Mark III és olympus zuiko 60 mm objektív raynox dcr250 előtétlencsével
Igazság szerint leírni nem is igazán lehet, hogy mi vezérelt ezek felé a témák felé, talán a természetemből adódóan, hiszen minden fotósnak van egy fő vonala, amit szeret nem? Kinek a portré, mert emberekkel foglalkozhat, érzéseket örökíthet meg, kinek a divat irányzat, kinek az épületek, kinek a tájképek és még lehetne mindezt hosszan sorolni. Mindenki megtalálja a magához közel álló témát a fotózás terén. Nekem a makró és a természetfotózás lett a fő útvonalam.
Persze ez mellett igyekszek bővíteni a repertoárom saját magam kíváncsisága miatt, hogy a gépem mit tud és én mit tudok kihozni más téren. Így például egy nap magammal vittem az egész készletet a munkahelyemre és jövet-menet Kecskemét Hírös városában az ingatlanokat és azok részleteit igyekeztem fotózni, potom egy óra alatt kb. 100 új “zsákmánnyal” a gépemen érkeztem vissza az irodába.
Azt tudni kell rólam, hogy nekem a fekete-fehér fényképek az egyik gyengéim, így amikor felfedeztem a kis gépemen a művészi effekteket, hát mondanom sem kell, azonnal beleszerettem és kapóra is jött az épületekhez, mert drámaibban örökítette meg őket a fotókon.
Íme pár kedvenc abból, ahogy én látom a városomat:
Olympus OM-ED M10 Mark III és Olympus ED 40-150 mm, dramatic effekt
Tekintve, hogy amint írtam is, ha írtam, már nem is tudom, abszolút analfabéta vagyok a fényképezéshez, ami annyit jelent, egyszerűen nem fér a fejembe sem az iso, sem a rekesz sem további dolgok működése, így ez miatt ugye rengeteget olvasok a témában, ezeregy képet megnézek más fotósoknál, kielemzem a fényeket, a fókuszt stb és így akadtam rá az én nagy szerelmemre, a Helios M44 objektívekre.
Elkezdtem egyre többet olvasni róluk, rengeteg fotót megnéztem amiket ezekkel a régi kis orosz objektívekkel készítettek és csak azt éreztem, nekem kell egy ilyen, de azonnal!!! Még az a tény sem tántorított el, hogy bizony ezeket a gépem nem kezeli, azaz teljesen manuálisak. Mit nekem, akkor is kell!!
Így aztán két régi orosz kis objektív boldog tulajdonosa lettem, először egy heliosM44-6, majd egy népszerűbb Helios M44-2 került a kezembe ( és abban szinte 100 % biztos vagyok, nem ők lesznek az utolsó darabok a régi objektívekből, lesz még pár, és persze hogy már vadászok egy harmadik Heliosra, az abszolút bokeh királynőre, az M44-3 belomora)
Először kézbe venni egy 1960-ban gyártott ősmonstrumot nagyon furcsa volt, kicsit emlékeztetett a gyerekkoromra, mivel édesanyám újságíróként dolgozott és a fotós munkatársai még bizony a sötét szobában hívták elő a filmkockákra készített fényképeket, és bizony ők sem mai modern gépekkel fotózgattak, ott valahogy több tudás kellett, több szerencse egy-egy jó kép megörökítéséhez. Mondjuk ezt azért nem sírom vissza, mert amit én művelek a gépemmel, hát nem győzném venni a filmtekercseket.
Helios. Teljes szerelem és abszolút analfabétizmus, az objektíveken gyűrűk, tekerd jobbra, tekerd balra, jaj, homályos, ez így nem jó, hol a fókusz, hol éles, mit merre tekerjek. Jaj. Valahogy így kezdődött a történetem a Heliosokkal, és persze volt is bökkenő egy rágyógyult közgyűrű miatt, amit szakavatott szemek szúrtak ki helyettem is, de azóta már-már kezd javuló tendenciát mutatni a kapcsolatom az objektívekkel.
Imádom a modern technika és a régi objektív kapcsolatát, ahogy külön-külön, de mégis ketten együtt és persze jómagam, egy teljesen más képi világot hozunk létre. Bár eleinte zavart kicsit, hogy amit a kijelzőn élesnek látok, az bizony életlen a képeken, de aztán rájöttem, hogy ezek a kis régi gyöngyszemek ennyit teljesítenek és már annyira nem is zavart igazán, mert abba a képvilágba, amit megörökítenek valahogy nem is illenének bele a tűéles vonalak, inkább olyan bársonyosak lesznek tőle a témáim, arról nem is beszélve, hogy amit a háttérrel művelnek az maga a csoda, már ha épp megfelelőek a körülmények hozzá, mert ugye ezeknél az objektíveknél nincs gyorsan száguldó tárgyak, madarak fotózása, az felejtős, de a becsillanó napfényt az ágak között, az eső utáni fűszálakon lapuló esőcseppeket, egy-egy hajnali párában megdermedő rovart bizony érdemes velük fotózni.
Szavak helyett pedig íme pár kép:
Olympus OM-DE M10 Mark III és Helios M44-2
Olympus OM-DE M10 Mark III és Helios M44-6
Persze azért madarakat is lehet fotózni velük, ha szerencséje van az ember lányának és nem túl izgága az a madár:
Olympus OM-DE M10 Mark III és Helios M44-2
Egyszóval megtaláltam a magam útját, és úgy érzem tényleg lesz még pár régi objektívem, mert jelenleg mindet, az összeset ki akarom próbálni, most és azonnal! Majd ha biztosra tudom kezelni persze a technikai részét, ami úgy érzem ezekkel az obikkal egyébként valahogy érthetőbb lesz számomra, mert ugye a gépem egy modern mostani objektívvel szinte helyettem dolgozik, velük azonban meg kell dolgozni azokért a fotókért amiket elképzeltem a fejemben. Kész kihívás egy kezdőnek!
Ami pedig még vonzott ezekhez a régiségekhez az az eszmei értékük, hiszen ami régi az értéket képvisel, nem? Időtállók, hiszen még működnek, még ha kicsit berozsdásodva, akadozva is, a régi időket idézve. Számomra olyan érzés velük fotózni, mint amikor valaki talál egy kopott 1970-1980as években készült fotót, egyből érezni a hangulatát.
Én pedig szeretem azt a fajta hangulatot, azt az érzést. Már csak idő kérdése, hogy milyen kis régiség kerül majd még a kezembe a régi világból és már nagyon várom ki lesz a következő, akire rábukkanok.
Senkit nem akarok rábeszélni a régi világ objektíveire, mert ugye nem vagyunk egyformák, mindenkinek más a lelke, máshova húz a szíve/ ízlése, van aki a tűéles képekre bukik, a minél jobb, minél élesebb, szebb színű, minden részletében gazdag képeket szereti, de vannak az olyanok, mint én, akik valami mást keresnek, mást találnak, ha fényképezőt a kezükbe veszik, kicsit olyan érzés, mint átlépni azon a bizonyos szekrényajtón, hogy átjuss egy mesevilágba. Kicsit elbújhatunk a világ elől az objektív mögé.
Mindezek alapján csak azt tudom írni, ha egyszer a kedves olvasó kezébe adnak egy ilyen kis öregcsont objektívet, ne legyen rest, valljon szerelmet neki és társuljanak, még ha csak egy próba erejéig is.
Nagy Orsolya Eszter
www.instagram.com/nagy_orsy_photography/
Kecskemét, 2023. április 19.